4. fejezet

     

     4.  fejezet

Ilyet még soha nem éreztem. Nem mondanám azt, hogy épp a halálomon vagyok, és nem fogok kilépni a lakásból, de nemes egyszerűséggel mondhatom, hogy nagyon magam alatt voltam. Amikor csak arra a mondatra gondoltam, ami elhagyta a száját: „Erre nem lesz szükség, mivel már van barátnőm” volt az a pár szavas mondat, ami minden pillanatba elszorította a torkomat, és ami a legrosszabb, hogy csak pár tized másodperc állított meg, hogy ne sírjam el magam –akár- az utca közepén. Eljátszottam a gondolattal, hogy azért mondta, hogy lerázza a lányt, de nem. Vagy arra célzott, hogy én, de akkor – akár a filmekben – utánam kellett volna jönnie. Csak egy bökkenő volt. NEM JÖTT! Semmi, még a székről sem állt fel. Egy pasi nem ilyen, hogy oda fut a lány után. Lehet, hogy létezik, akár a síelő néger ember, de… nagyon nehéz elképzelni! Hosszasan kifújtam a levegőt. Majd megint kattogni kezdett az agyam azon, hogy mégis hogy fogok belépni abba a helységbe, ahol ő van?! Rettegtem attól, ha belépek megremeg a lábam, a hangom. És már nem tudok úgy reagálni a dolgokra, mint előtte. Igazából a legijesztőbb érzés, hogy még soha nem vonzódtam így valakihez. Még soha nem voltam ilyen - mondjuk meg őszintén – rohadtul féltékeny. De lehet, hogy irigy.
Irigylem, hogy átöleli, irigylem, hogy megcsókolja, irigylem, nevetgél vele. Féltékeny vagyok. Tagadhatatlanul.  Nem voltam mérges. Igaz, kedvem lett volna ordítozni, de könnybe lábadt volna a szemem, kedvem lett volna a falhoz vágni valamit.

Kétszer.

 Irigy voltam, és szomorú. Félrehúztam a számat, és benyomtam az ajtót. Kinyitottam a szemem. Észre sem vettem, hogy amikor beléptem behunytam. Nem volt ott senki. Nem tudom, hogy megnyugtatott-e, vagy sem. Csak annyit, hogy még mindig kalapált a szívem. A saját önsajnálatomat sem hallottam. Lepillantottam, és a tegnap otthagyott hideg mappára fektettem. Nem találtam jobb elfoglaltságot, minthogy nézegessem a kezemet. Eskü, reggel még szépnek láttam, de ahogy egyre jobban eltűnődök a szépség értelmén, rájöttem, hogy nagyon nem az. Habár ki mit ért a szépség alatt. Van aki a külső dolgokban látja, és van aki – akár mennyire is csöpögősnek, és kopottnak tűnik – a „belső szépségben”. Én azt vallom, hogy nincs olyan pasi, aki a belső szépséget látná. Legalábbis először… éééés már megint a pasiknál lyukadtam ki, hát csak egy „kicsi” testi hiba választ el attól, hogy tökön szúrjam magam. Felpillantottam, és megláttam Őt. De valami nem illett a képbe. Vagyis inkább valaki. Kézen fogva mosolyogva léptek be az ajtón, és én ott tudtam, hogy nekem papot kell hívni, mert olyan csúnyát mondok, hogy az összes előkelő káromkodás tudatlan ember a szája elé kapja a kezét. Lenéztem a kezemre, ami ösztönösen ökölbe szorult, és mintha jégbe mártottam volna percekig. Éreztem, hogy jég hideg és remeg. Azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy a kedvenc dalom pár sorát dúdoltam. Mély levegőt vettem, de egy ismeretlen női illat csapta meg az orromat. És ami a legjobban elszomorított, hogy nem az enyém. És, hogy nem is rossz. Felnéztem, ártatlan tekintettel, és próbáltam egyszerre több helyre figyelni. A kedvenc dalom szövegére, és egyszerre elszámolni ezerig. Legalább.

-      Szia! – mosolygott rám. Majd elmondta a nevét, de én próbáltam a fejemben ordítani a dalt. „Nem hallom akkor sem hallom.” mint az oviban esküszöm. Kedvem lett volna le-fel rohangálni befogott fülekkel, miközben ezt hajtogatom. – De szép szemed van. –nem tudom, hogy mi van velem. Ha más mondta volna már halkan visítoztam volna az örömtől. De most valahogy olyan műnek éreztem. De lehet, hogy csak érezni akartam.

-      Üdv…  - hallgattam el majd kiegyenesedtem a székben. – Dóri vagyok. – a szememre tett bókra már nem is válaszoltam. Majd olyat tett, ahol én megfogtam az agyamat, és elhajítottam. Lehajolt, és üdvözlés képpen puszit nyomott az arcomra. Nagyon bután nézhettem. Ez a pasi, most tényleg akkora tuskó, hogy idehozza a barátnőjét? – még csak most esett le igazán- Hát a pofám leszakad. Sőt, már akkora tuskó, hogy fütyülnie kell, az erdőben, hogy ki ne vágják! Röhejes, és felháborító. De ami a legrosszabb, hogy még mindig vonzó.

-      Olyan jó ötletem van! – szólalt meg újra a lány, és Gary -hez hajolt, és birtoklóan átölelte a derekát. – Szervezhetnénk egy dupla randit. – mosolygott rám. –Keresek neked valakit. – ezt úgy mondta, mintha én lennék az utolsó szerencsétlen, akinek soha nem lesz senkije.

-      Kösz… - mondtam megsértődött leereszkedő hangon.

Egy park előtt álltam, és már sokszor eszembe jutott, hogy most tényleg átvertek. A hátamat a fehér téglákból összeállított körkerítésnek döntöttem. Már vagy tizenöt perce álltam ott az egyik karomat átvetve a hasam előtt, és megszorítva vele a másikat. Kétségbeesetten néztem jobbra a hideg, felhős éjszakába, térdig érő fekete ruhámban. Felsóhajtottam és elnéztem a másik irányba is. Épp akkor fordultak be. A srác lekörözte a párt, és oda állt elém. Anyám! Kétszeres életnagyságú fiatalember volt. Akkora volt, mint egy hegyomlás. Nem is, inkább karcsú felhőkarcoló. Jóképű felhőkarcoló.

-      Szia, Dan vagyok. – kacsintott rám, majd zavarában a hajába túrt. A sötétben nem is tudtam beazonosítani. Szőkésbarna haja volt. De egy kicsit zavaros. Mindegy, jól nézett ki, és udvarias is volt. Tökély. Majd én is bemutatkoztam. De mire oldalra pillantottam már csak ketten voltunk. – Gyere, meghívlak valamire. Mit szeretsz?- lépett el mellettem, majd csak azt vettem észre, hogy a hideg, és hosszú ujjai végigsimítják a kezemet arra kérve, hogy kövessem.