5. fejezet

5.  fejezet

Dan amint észbe kapott, hogy mit is csinál azonnal elkapta a kezét. Igazából furcsa volt. Csak a nevét tudom, aztán szinte kézen fogva parádézunk. Jobb is, hogy észrevette a dolgot.

-      És mi a kedvenc italod? - fordult vissza felém.

-      Igazából nem nagyon iszom. Úgyhogy nincs is. – mosolyodtam rá.

-      Milyen német vagy te!? De azért egyben nyugtass meg… - lassított le, hogy mellé érjek, és a szemembe nézhessen. – Sörözni szoktál ugye? – kérdezte meg óvatos hangsúllyal.

-      Néha, de nem víz helyett iszom. – suttogtam, mintha épp állami titkot árultam volna el.

-      Akkor jó. Hozok neked inkább egy üdítőt. – kacsintott rám, majd öt méter után eszébe jutott, hogy csak nem állhatok a park közepén sötétben gyedül, mint egy hülye.

– Ott van egy asztal. – írta körül még mindig sétálás közben – Stoppold le! – mosolygott rám. Én pedig életcélomul tűztem ki azt a kis kerek, fehér asztalt. Amint megmarkoltam az egyik szék háttámláját, ahelyett, hogy leültem volna, egy szőke hosszú hajú rihonya dobta le magát rágót csámcsogva, és nevetgélve. Egy baj volt – nem csak az, hogy azt a széket magamnak húztam ki, hanem az is, hogy tiszta egyedül, a saját maga sötétségén nevetgélt.

-      Bocsi, nem zavarok, véletlenül? – tettem csípőre a szabad kezemet, a másikkal, pedig még mindig a fehér kovácsoltvas szék háttámláját szorongattam. Mit nem adnék, ha a haja lenne!? A cérna vékonnyá vált hangom már szinte azt követelte, hogy saját magamat pofozzam fel.

-      De. Zavarsz. – rebegtette a szempilláját – aminek esküszöm, hogy nem normális színű vége volt – miközben a tűz vörösre festett szájával nem tudott mit kezdeni. De nem becsült meg annyira, hogy beszéd közben legalább abba hagyja a rágózást. – Figyelj Galambom. – ha még egyszer így hív akkor az ő kis Galambja úgy orrba nyomja, hogy többet a park közelébe se jön. – Mindjárt jön a legjobb barátnőm, szóval, hogyha nem kopsz le akkor lerókázom a cipődet. – vigyorgott rám. Mekkora fenyegetés!

-      Csak nehogy kék-zöld foltokkal várd a drága kis barátnődet. – rebegtettem én is a szempilláim. Ő csak hátra dobta a haját, és próbált nem törődni velem. Amikor megláttam Gary -t és a barátnőjét kézen fogva, miközben felénk tartottak.

-      Szia! – szólt a szőke lány. Az a csaj a legjobb barátnője!? Akit már két napja szidok, hogy lenyúlta azt a pasit, akire már több éve csorgatom a nyálam? Szóval igaza a mondás, ha nem lépsz, akkor előbb- utóbb másé lesz. Vagy ilyen mondás nincs is? Jól van… Mindjárt dili házba is mehetek. Már magammal beszélgetek. Hát néha intelligens emberrel is kell társalognom. Ha nincs a közelben a nővérem, hát beérem magammal. Amint megláttam Dan –t én felé indultam, miközben a felém nyújtott rózsaszín turmix- ot elvettem.

-      Ööö… izé… kicsi adagot kértem. – tette zsebre a kezét.

-      Magadnak nem hoztál?

-      Nem… - vált nagyon zavarttá. – Bocsi, hogy az előbbi kezes incidenssé, csak nem tudom, hogy is kell közeledni egy olyan lányhoz, aki ilyen édes. – nézte folyamatosan a cipőjét. Olyan édes volt, mint egy kisfiú. – Mert az előző barátnőmnek még a nevét se tudtam, már az előtt lefeküdtünk. – nézett rám pimaszul. Azonnal visszaszívtam amit az előbb mondam. Ezt most egy célzásnak vegyem? Ez igazából olyan célzással ér fel, mint amikor a mesékben a főszereplőre rádobnak egy zongorát, csak ez egy olyan hangszer lenne, aminek a tetejére rá lenne írva, hogy: CÉLZÁS. Hogy még a teljesen hangya agyú is felfogja. Próbáltam nem vágni képeket. És nem is válaszoltam. Dóri, ha megszólalsz, akkor megsérted… Inkább harapj a szádba és kussolj! – adtam ki magamnak a parancsot. Már is veszített nálam legalább harminc plusz pontot. Igen nálam ilyenek vannak. A jó humor plusz pont, kék szem szint úgy, a magasság és így tovább.

-      Nem sikerült asztalt foglalnod? – nevetgélt, és úgy éreztem, mintha arra célozna – azt hiszem ez nála sokszor meg fog esni – hogy, mintha én semmire se lennék jó. Inkább oldalra néztem, és belekortyoltam a „kellemesen” pisi meleg turmixba.

-      Mindegy is… - sóhajtott fel. – Ma lesz egy céges buli. Lesznek hálók. Kíváncsi vagy hogy ismerkedtünk meg az előző csajommal? – erre se próbáltam válaszolni. Olyan jó mondatok fogalmazódtak meg a fejemben, és olyan jó dumájuk volt. Olyan laza lettem volna, és menő, meg még mit tudjam én, de sajnos csak a fejemben vagyok képes kimondani őket. Ezért csak azt kérdeztem:

-      Életrajzot nem adsz az ex barátnődről? – kérdeztem szarkazmussal a hangomban.

-      Szeretnél?- nézett le rám kerek szemekkel, én pedig csak feljebb nyomtam a szemüvegemet, és a hüvelyk és mutató ujjammal megszorítottam az orrnyergemet. Rögtön eszembe jutottak a nővérem szavai: Ő alapjáratában ilyen hülye vagy neki fut? – és ezeken a szavakon, amiken előtte jóízűen nevettem elgondolkoztam. Lehet, hogy ő ilyen alapjáratos pasi. Nem is kell neki neki futnia, hogy ilyen legyen.

-      Mindegy. – sóhajtottam.

-      Üljünk le! – lépett egy szék elé, és kihúzta, és pedig már majdnem leültem volna amikor, ő beelőzött, és lehuppant.

-      Ez most… ez… most… tényleg komoly? – fújtam ki idegesen a levegőt.

-      Ülj az ölembe – húzogatta a szemöldökét, és egy újabb célzást csempészett a mondandójába. Inkább megmarkoltam a turmixos műanyag poharat – amit pár pillanattal ezelőtt még az ölébe akartam önteni, amikor rájöttem, hogy már meleg szóval csak pecsétes lenne a nadrágja, szóval inkább megiszom- Inkább leültem a szemben lévő székre, és az asztallapra fektettem a pohár egyenlőtlen alját.

-      Jó lesz, hogyha bevallok neked valamit. – húzódott közelebb az asztalhoz.

-      Hogy szörnyen kanos, és perverz vagy? – nem bírtam tovább. – Rájöttem. – bólintottam.

-      Nyuszi… - hangsúlyozott.

-      Tippelek! – csaptam enyhén az asztallapra mondanom sem kell, hogy a turmix felborult, de én gyorsan felkaptam. Legalább kevesebbet kell innom – majd folytattam: Az ex csajod begerjedt az ilyen becenevekre ugye?

-      Imádta az ilyeneket.

-      De én nem vagyok ő. – súgtam oda neki.

-      Játszod a nehezen kaphatót? – mélyítette el a hangját.

-      Esküszöm hülye vagy. És nem jó értelemben. – tettem hozzá.

-      Biztos vagyok benne, hogy a hét végére már másodszorra is meglátogatod a hálószobámat. – harapott pasi létére az ajkaiba, nekem pedig betelt a pohár – igaz, hogy fele most ömlött ki – de én megfogtam egy laza mozdulattal kiszedtem a szívószálat az epres löttyből, aminek néha mentolos íze volt és az arcába öntöttem.

-      Hogy rohadnál meg kétszer. – ismételtem meg azt a számot, amit ő is a győzködésébe szőtt. Majd amikor felálltam megfogta a csuklómat, és megígérte, hogy az este további részében normális lesz. Amit úgy be akart vallani, ahelyett, hogy elmondta volna, inkább azt mondta megmutatja. Lassan sétáltunk oda a csípős hidegben egy gondosan megnyesett bokor mögé. Dan leguggolt a bokor mögé, ami előtt egy gondosan megrakott asztal volt sok étellel, és mellette egy fekete vas kuka. Egy bandák között dúló verseny miatt volt ekkora felhajtás a parkban. Kaja-pia amerre csak a szem ellát. Dan mögött álltam magam előtt összefont karokkal. Mit akar kihozni ebből a bokor-mögött-guggolok-mert-nem-nézel-még-eléggé-hülyének listájából? Mert eddig kezd egyre hosszabb lenni. Egy fiú lépett az asztal elé, és elvett egy műanyag tálat, amin apró kis pogácsák voltak, a kukába pedig egy almacsutkát akart kidobni, de amikor a test zuhanóban volt Dan elkapta és felém hozta.

-      Mi lettél te kutya? Nem kellene ilyet idehozni. – mutattam undorodva az alma „tetemre”.

-      Nem. Tudod az a nagy heppem, hogy az emberek, amit már nem esznek, vagy isznak meg azt megteszem én. Afrikában túl sok az éhező gyerek, itt pedig minden egyes túlcsomagolt étellel több a szemét. Az italod is így szereztem. – fordult meg gyorsan és az almacsutkát a kukába zsákolta.

-      Szóval… - tettem a szám elé a kezem. Majdnem rókáztam. – Amit adtál epres turmix előtte más szájában volt? – néztem rá kétségbe esetten. – Dan! Fúj! Ez… és te ezt… meg eszed és… ah… - végül is a szívem azt mondja édes, hogy így próbál segíteni az afrikai gyerekeken, de Istenem. Amit ő nem vesz meg a boltban, az nem jut el az éhező kisgyerekekhez. De ezt nem tudtam megmagyarázni, mert úgy éreztem bármikor kidobhatom a taccsot.

-      Olyan keserű vagy. Meg se érted. Pedig azt hittem te másabb vagy. – kapta fel a vizet.

-      Meg is értem, de azért… Áh, mindegy.

-      Valaki ne reménykedjen egy második randiban. – legyintett Dan. Én meg csak széttártam a kezemet. Mi van? Ezt azt hiszem nekem kéne mondanom.

-      Hát ez… - hebegtem. Pofám leszakad.

-      Mondom én: Keserű szájízt hagysz a számban. – azt hiszem minél több időt vagyok vele annál jobban utálom, és annál unszimpatikusabb nekem.

-      Nem inkább a szemét bukéját érzed? – pislogtam rá. És azt hiszem tökéletesen igazam volt. Amikor felbukkant Gary egyedül. Majdnem a nyakába ugrottam. Az én megmentőm!

-      Ember… - szólalt meg Gary. – Legalább tartogathattad volna a kis titkod a harmadik randiig. – Most felképelem. Biztos. Ennyire utál, hogy ilyenekkel akar összehozni?

-      Mondd ki! – esküszöm, mintha csak egy Alkonyat -ot néznék. Megforgattam a háttérben a szememet. Ez, de bugyuta barmoság!

-      Mit is? – vonta fel a szemöldökét Gary. Majd mintha egyszerűen leesett volna neki.: Ja! – kapott a fejéhez. – Szemetet eszel. – vonta meg a vállát.

-      Te se fogod fel. – forgatta meg a szemét Dan.

-      De… egy bizonyos szinten. – tette Gary Dan vállára a kezét. – De bunkókám, hallottad már azt, hogy : Az vagy amit megeszel? – kuncogott. És én pedig próbáltam eltakarni a mosolyomat.

-      Mivel foglalkozol Gary? – hajlott el Dan a témától. Mielőtt még válaszolhatott volna, rögtön folytatta: Főállású buzerátor? Mindenkivel csipkelődsz.

-      Mindenkinek ki kell tűnnie valamivel. – húzódott végig önelégült mosoly Gary arcán.

4. fejezet

     

     4.  fejezet

Ilyet még soha nem éreztem. Nem mondanám azt, hogy épp a halálomon vagyok, és nem fogok kilépni a lakásból, de nemes egyszerűséggel mondhatom, hogy nagyon magam alatt voltam. Amikor csak arra a mondatra gondoltam, ami elhagyta a száját: „Erre nem lesz szükség, mivel már van barátnőm” volt az a pár szavas mondat, ami minden pillanatba elszorította a torkomat, és ami a legrosszabb, hogy csak pár tized másodperc állított meg, hogy ne sírjam el magam –akár- az utca közepén. Eljátszottam a gondolattal, hogy azért mondta, hogy lerázza a lányt, de nem. Vagy arra célzott, hogy én, de akkor – akár a filmekben – utánam kellett volna jönnie. Csak egy bökkenő volt. NEM JÖTT! Semmi, még a székről sem állt fel. Egy pasi nem ilyen, hogy oda fut a lány után. Lehet, hogy létezik, akár a síelő néger ember, de… nagyon nehéz elképzelni! Hosszasan kifújtam a levegőt. Majd megint kattogni kezdett az agyam azon, hogy mégis hogy fogok belépni abba a helységbe, ahol ő van?! Rettegtem attól, ha belépek megremeg a lábam, a hangom. És már nem tudok úgy reagálni a dolgokra, mint előtte. Igazából a legijesztőbb érzés, hogy még soha nem vonzódtam így valakihez. Még soha nem voltam ilyen - mondjuk meg őszintén – rohadtul féltékeny. De lehet, hogy irigy.
Irigylem, hogy átöleli, irigylem, hogy megcsókolja, irigylem, nevetgél vele. Féltékeny vagyok. Tagadhatatlanul.  Nem voltam mérges. Igaz, kedvem lett volna ordítozni, de könnybe lábadt volna a szemem, kedvem lett volna a falhoz vágni valamit.

Kétszer.

 Irigy voltam, és szomorú. Félrehúztam a számat, és benyomtam az ajtót. Kinyitottam a szemem. Észre sem vettem, hogy amikor beléptem behunytam. Nem volt ott senki. Nem tudom, hogy megnyugtatott-e, vagy sem. Csak annyit, hogy még mindig kalapált a szívem. A saját önsajnálatomat sem hallottam. Lepillantottam, és a tegnap otthagyott hideg mappára fektettem. Nem találtam jobb elfoglaltságot, minthogy nézegessem a kezemet. Eskü, reggel még szépnek láttam, de ahogy egyre jobban eltűnődök a szépség értelmén, rájöttem, hogy nagyon nem az. Habár ki mit ért a szépség alatt. Van aki a külső dolgokban látja, és van aki – akár mennyire is csöpögősnek, és kopottnak tűnik – a „belső szépségben”. Én azt vallom, hogy nincs olyan pasi, aki a belső szépséget látná. Legalábbis először… éééés már megint a pasiknál lyukadtam ki, hát csak egy „kicsi” testi hiba választ el attól, hogy tökön szúrjam magam. Felpillantottam, és megláttam Őt. De valami nem illett a képbe. Vagyis inkább valaki. Kézen fogva mosolyogva léptek be az ajtón, és én ott tudtam, hogy nekem papot kell hívni, mert olyan csúnyát mondok, hogy az összes előkelő káromkodás tudatlan ember a szája elé kapja a kezét. Lenéztem a kezemre, ami ösztönösen ökölbe szorult, és mintha jégbe mártottam volna percekig. Éreztem, hogy jég hideg és remeg. Azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy a kedvenc dalom pár sorát dúdoltam. Mély levegőt vettem, de egy ismeretlen női illat csapta meg az orromat. És ami a legjobban elszomorított, hogy nem az enyém. És, hogy nem is rossz. Felnéztem, ártatlan tekintettel, és próbáltam egyszerre több helyre figyelni. A kedvenc dalom szövegére, és egyszerre elszámolni ezerig. Legalább.

-      Szia! – mosolygott rám. Majd elmondta a nevét, de én próbáltam a fejemben ordítani a dalt. „Nem hallom akkor sem hallom.” mint az oviban esküszöm. Kedvem lett volna le-fel rohangálni befogott fülekkel, miközben ezt hajtogatom. – De szép szemed van. –nem tudom, hogy mi van velem. Ha más mondta volna már halkan visítoztam volna az örömtől. De most valahogy olyan műnek éreztem. De lehet, hogy csak érezni akartam.

-      Üdv…  - hallgattam el majd kiegyenesedtem a székben. – Dóri vagyok. – a szememre tett bókra már nem is válaszoltam. Majd olyat tett, ahol én megfogtam az agyamat, és elhajítottam. Lehajolt, és üdvözlés képpen puszit nyomott az arcomra. Nagyon bután nézhettem. Ez a pasi, most tényleg akkora tuskó, hogy idehozza a barátnőjét? – még csak most esett le igazán- Hát a pofám leszakad. Sőt, már akkora tuskó, hogy fütyülnie kell, az erdőben, hogy ki ne vágják! Röhejes, és felháborító. De ami a legrosszabb, hogy még mindig vonzó.

-      Olyan jó ötletem van! – szólalt meg újra a lány, és Gary -hez hajolt, és birtoklóan átölelte a derekát. – Szervezhetnénk egy dupla randit. – mosolygott rám. –Keresek neked valakit. – ezt úgy mondta, mintha én lennék az utolsó szerencsétlen, akinek soha nem lesz senkije.

-      Kösz… - mondtam megsértődött leereszkedő hangon.

Egy park előtt álltam, és már sokszor eszembe jutott, hogy most tényleg átvertek. A hátamat a fehér téglákból összeállított körkerítésnek döntöttem. Már vagy tizenöt perce álltam ott az egyik karomat átvetve a hasam előtt, és megszorítva vele a másikat. Kétségbeesetten néztem jobbra a hideg, felhős éjszakába, térdig érő fekete ruhámban. Felsóhajtottam és elnéztem a másik irányba is. Épp akkor fordultak be. A srác lekörözte a párt, és oda állt elém. Anyám! Kétszeres életnagyságú fiatalember volt. Akkora volt, mint egy hegyomlás. Nem is, inkább karcsú felhőkarcoló. Jóképű felhőkarcoló.

-      Szia, Dan vagyok. – kacsintott rám, majd zavarában a hajába túrt. A sötétben nem is tudtam beazonosítani. Szőkésbarna haja volt. De egy kicsit zavaros. Mindegy, jól nézett ki, és udvarias is volt. Tökély. Majd én is bemutatkoztam. De mire oldalra pillantottam már csak ketten voltunk. – Gyere, meghívlak valamire. Mit szeretsz?- lépett el mellettem, majd csak azt vettem észre, hogy a hideg, és hosszú ujjai végigsimítják a kezemet arra kérve, hogy kövessem.