5. fejezet

5.  fejezet

Dan amint észbe kapott, hogy mit is csinál azonnal elkapta a kezét. Igazából furcsa volt. Csak a nevét tudom, aztán szinte kézen fogva parádézunk. Jobb is, hogy észrevette a dolgot.

-      És mi a kedvenc italod? - fordult vissza felém.

-      Igazából nem nagyon iszom. Úgyhogy nincs is. – mosolyodtam rá.

-      Milyen német vagy te!? De azért egyben nyugtass meg… - lassított le, hogy mellé érjek, és a szemembe nézhessen. – Sörözni szoktál ugye? – kérdezte meg óvatos hangsúllyal.

-      Néha, de nem víz helyett iszom. – suttogtam, mintha épp állami titkot árultam volna el.

-      Akkor jó. Hozok neked inkább egy üdítőt. – kacsintott rám, majd öt méter után eszébe jutott, hogy csak nem állhatok a park közepén sötétben gyedül, mint egy hülye.

– Ott van egy asztal. – írta körül még mindig sétálás közben – Stoppold le! – mosolygott rám. Én pedig életcélomul tűztem ki azt a kis kerek, fehér asztalt. Amint megmarkoltam az egyik szék háttámláját, ahelyett, hogy leültem volna, egy szőke hosszú hajú rihonya dobta le magát rágót csámcsogva, és nevetgélve. Egy baj volt – nem csak az, hogy azt a széket magamnak húztam ki, hanem az is, hogy tiszta egyedül, a saját maga sötétségén nevetgélt.

-      Bocsi, nem zavarok, véletlenül? – tettem csípőre a szabad kezemet, a másikkal, pedig még mindig a fehér kovácsoltvas szék háttámláját szorongattam. Mit nem adnék, ha a haja lenne!? A cérna vékonnyá vált hangom már szinte azt követelte, hogy saját magamat pofozzam fel.

-      De. Zavarsz. – rebegtette a szempilláját – aminek esküszöm, hogy nem normális színű vége volt – miközben a tűz vörösre festett szájával nem tudott mit kezdeni. De nem becsült meg annyira, hogy beszéd közben legalább abba hagyja a rágózást. – Figyelj Galambom. – ha még egyszer így hív akkor az ő kis Galambja úgy orrba nyomja, hogy többet a park közelébe se jön. – Mindjárt jön a legjobb barátnőm, szóval, hogyha nem kopsz le akkor lerókázom a cipődet. – vigyorgott rám. Mekkora fenyegetés!

-      Csak nehogy kék-zöld foltokkal várd a drága kis barátnődet. – rebegtettem én is a szempilláim. Ő csak hátra dobta a haját, és próbált nem törődni velem. Amikor megláttam Gary -t és a barátnőjét kézen fogva, miközben felénk tartottak.

-      Szia! – szólt a szőke lány. Az a csaj a legjobb barátnője!? Akit már két napja szidok, hogy lenyúlta azt a pasit, akire már több éve csorgatom a nyálam? Szóval igaza a mondás, ha nem lépsz, akkor előbb- utóbb másé lesz. Vagy ilyen mondás nincs is? Jól van… Mindjárt dili házba is mehetek. Már magammal beszélgetek. Hát néha intelligens emberrel is kell társalognom. Ha nincs a közelben a nővérem, hát beérem magammal. Amint megláttam Dan –t én felé indultam, miközben a felém nyújtott rózsaszín turmix- ot elvettem.

-      Ööö… izé… kicsi adagot kértem. – tette zsebre a kezét.

-      Magadnak nem hoztál?

-      Nem… - vált nagyon zavarttá. – Bocsi, hogy az előbbi kezes incidenssé, csak nem tudom, hogy is kell közeledni egy olyan lányhoz, aki ilyen édes. – nézte folyamatosan a cipőjét. Olyan édes volt, mint egy kisfiú. – Mert az előző barátnőmnek még a nevét se tudtam, már az előtt lefeküdtünk. – nézett rám pimaszul. Azonnal visszaszívtam amit az előbb mondam. Ezt most egy célzásnak vegyem? Ez igazából olyan célzással ér fel, mint amikor a mesékben a főszereplőre rádobnak egy zongorát, csak ez egy olyan hangszer lenne, aminek a tetejére rá lenne írva, hogy: CÉLZÁS. Hogy még a teljesen hangya agyú is felfogja. Próbáltam nem vágni képeket. És nem is válaszoltam. Dóri, ha megszólalsz, akkor megsérted… Inkább harapj a szádba és kussolj! – adtam ki magamnak a parancsot. Már is veszített nálam legalább harminc plusz pontot. Igen nálam ilyenek vannak. A jó humor plusz pont, kék szem szint úgy, a magasság és így tovább.

-      Nem sikerült asztalt foglalnod? – nevetgélt, és úgy éreztem, mintha arra célozna – azt hiszem ez nála sokszor meg fog esni – hogy, mintha én semmire se lennék jó. Inkább oldalra néztem, és belekortyoltam a „kellemesen” pisi meleg turmixba.

-      Mindegy is… - sóhajtott fel. – Ma lesz egy céges buli. Lesznek hálók. Kíváncsi vagy hogy ismerkedtünk meg az előző csajommal? – erre se próbáltam válaszolni. Olyan jó mondatok fogalmazódtak meg a fejemben, és olyan jó dumájuk volt. Olyan laza lettem volna, és menő, meg még mit tudjam én, de sajnos csak a fejemben vagyok képes kimondani őket. Ezért csak azt kérdeztem:

-      Életrajzot nem adsz az ex barátnődről? – kérdeztem szarkazmussal a hangomban.

-      Szeretnél?- nézett le rám kerek szemekkel, én pedig csak feljebb nyomtam a szemüvegemet, és a hüvelyk és mutató ujjammal megszorítottam az orrnyergemet. Rögtön eszembe jutottak a nővérem szavai: Ő alapjáratában ilyen hülye vagy neki fut? – és ezeken a szavakon, amiken előtte jóízűen nevettem elgondolkoztam. Lehet, hogy ő ilyen alapjáratos pasi. Nem is kell neki neki futnia, hogy ilyen legyen.

-      Mindegy. – sóhajtottam.

-      Üljünk le! – lépett egy szék elé, és kihúzta, és pedig már majdnem leültem volna amikor, ő beelőzött, és lehuppant.

-      Ez most… ez… most… tényleg komoly? – fújtam ki idegesen a levegőt.

-      Ülj az ölembe – húzogatta a szemöldökét, és egy újabb célzást csempészett a mondandójába. Inkább megmarkoltam a turmixos műanyag poharat – amit pár pillanattal ezelőtt még az ölébe akartam önteni, amikor rájöttem, hogy már meleg szóval csak pecsétes lenne a nadrágja, szóval inkább megiszom- Inkább leültem a szemben lévő székre, és az asztallapra fektettem a pohár egyenlőtlen alját.

-      Jó lesz, hogyha bevallok neked valamit. – húzódott közelebb az asztalhoz.

-      Hogy szörnyen kanos, és perverz vagy? – nem bírtam tovább. – Rájöttem. – bólintottam.

-      Nyuszi… - hangsúlyozott.

-      Tippelek! – csaptam enyhén az asztallapra mondanom sem kell, hogy a turmix felborult, de én gyorsan felkaptam. Legalább kevesebbet kell innom – majd folytattam: Az ex csajod begerjedt az ilyen becenevekre ugye?

-      Imádta az ilyeneket.

-      De én nem vagyok ő. – súgtam oda neki.

-      Játszod a nehezen kaphatót? – mélyítette el a hangját.

-      Esküszöm hülye vagy. És nem jó értelemben. – tettem hozzá.

-      Biztos vagyok benne, hogy a hét végére már másodszorra is meglátogatod a hálószobámat. – harapott pasi létére az ajkaiba, nekem pedig betelt a pohár – igaz, hogy fele most ömlött ki – de én megfogtam egy laza mozdulattal kiszedtem a szívószálat az epres löttyből, aminek néha mentolos íze volt és az arcába öntöttem.

-      Hogy rohadnál meg kétszer. – ismételtem meg azt a számot, amit ő is a győzködésébe szőtt. Majd amikor felálltam megfogta a csuklómat, és megígérte, hogy az este további részében normális lesz. Amit úgy be akart vallani, ahelyett, hogy elmondta volna, inkább azt mondta megmutatja. Lassan sétáltunk oda a csípős hidegben egy gondosan megnyesett bokor mögé. Dan leguggolt a bokor mögé, ami előtt egy gondosan megrakott asztal volt sok étellel, és mellette egy fekete vas kuka. Egy bandák között dúló verseny miatt volt ekkora felhajtás a parkban. Kaja-pia amerre csak a szem ellát. Dan mögött álltam magam előtt összefont karokkal. Mit akar kihozni ebből a bokor-mögött-guggolok-mert-nem-nézel-még-eléggé-hülyének listájából? Mert eddig kezd egyre hosszabb lenni. Egy fiú lépett az asztal elé, és elvett egy műanyag tálat, amin apró kis pogácsák voltak, a kukába pedig egy almacsutkát akart kidobni, de amikor a test zuhanóban volt Dan elkapta és felém hozta.

-      Mi lettél te kutya? Nem kellene ilyet idehozni. – mutattam undorodva az alma „tetemre”.

-      Nem. Tudod az a nagy heppem, hogy az emberek, amit már nem esznek, vagy isznak meg azt megteszem én. Afrikában túl sok az éhező gyerek, itt pedig minden egyes túlcsomagolt étellel több a szemét. Az italod is így szereztem. – fordult meg gyorsan és az almacsutkát a kukába zsákolta.

-      Szóval… - tettem a szám elé a kezem. Majdnem rókáztam. – Amit adtál epres turmix előtte más szájában volt? – néztem rá kétségbe esetten. – Dan! Fúj! Ez… és te ezt… meg eszed és… ah… - végül is a szívem azt mondja édes, hogy így próbál segíteni az afrikai gyerekeken, de Istenem. Amit ő nem vesz meg a boltban, az nem jut el az éhező kisgyerekekhez. De ezt nem tudtam megmagyarázni, mert úgy éreztem bármikor kidobhatom a taccsot.

-      Olyan keserű vagy. Meg se érted. Pedig azt hittem te másabb vagy. – kapta fel a vizet.

-      Meg is értem, de azért… Áh, mindegy.

-      Valaki ne reménykedjen egy második randiban. – legyintett Dan. Én meg csak széttártam a kezemet. Mi van? Ezt azt hiszem nekem kéne mondanom.

-      Hát ez… - hebegtem. Pofám leszakad.

-      Mondom én: Keserű szájízt hagysz a számban. – azt hiszem minél több időt vagyok vele annál jobban utálom, és annál unszimpatikusabb nekem.

-      Nem inkább a szemét bukéját érzed? – pislogtam rá. És azt hiszem tökéletesen igazam volt. Amikor felbukkant Gary egyedül. Majdnem a nyakába ugrottam. Az én megmentőm!

-      Ember… - szólalt meg Gary. – Legalább tartogathattad volna a kis titkod a harmadik randiig. – Most felképelem. Biztos. Ennyire utál, hogy ilyenekkel akar összehozni?

-      Mondd ki! – esküszöm, mintha csak egy Alkonyat -ot néznék. Megforgattam a háttérben a szememet. Ez, de bugyuta barmoság!

-      Mit is? – vonta fel a szemöldökét Gary. Majd mintha egyszerűen leesett volna neki.: Ja! – kapott a fejéhez. – Szemetet eszel. – vonta meg a vállát.

-      Te se fogod fel. – forgatta meg a szemét Dan.

-      De… egy bizonyos szinten. – tette Gary Dan vállára a kezét. – De bunkókám, hallottad már azt, hogy : Az vagy amit megeszel? – kuncogott. És én pedig próbáltam eltakarni a mosolyomat.

-      Mivel foglalkozol Gary? – hajlott el Dan a témától. Mielőtt még válaszolhatott volna, rögtön folytatta: Főállású buzerátor? Mindenkivel csipkelődsz.

-      Mindenkinek ki kell tűnnie valamivel. – húzódott végig önelégült mosoly Gary arcán.