1. fejezet

1.  fejezet

„Nagyon” érdekfeszítő egész nap csak egy e-mail –re várni. Ugyanis a főiskolán kell a próbaidő. – a heti feladat az volt, hogy megrendelt emblémákat kellett készíteni. Az egész iskolának. Amelyik párosé a legjobb az kap egy ötöst. - Velem szemben egy áttetsző plexi lapok állnak beleépítve az ajtóval, - amire ráférne egy takarítás – az előbbi ide beillegő nő és kisfia miatt. A kisfiú megkapta homlokkal az üveget, szóval jól indult az „üzletkötés”. Négy szürke fal közé szorultam, két íróasztallal, ugyanennyi számítógéppel, és egyel több személlyel, mint kéne. Jobbra pillantottam, Gary –re, aki épp nem talált más elfoglaltságot, azon kívül, hogy a székkel hátradőlt, és a fejét a falnak támasztotta.

-      Asszongya, hogy… - szólalt meg igen értelmesen. Nevettem volna, de nem volt kedvem. Lejjebb húztam az orromon a szemüveget. Miközben Ő felolvasta a feladatot. Végigfutatta barna haján a hosszú ujjait, miközben eljutott hozzám a tudni való.

-      Szóval… a mi nyelvünkön: Lehet választani, hogy vagy egy zenei boltnak csináljuk meg az emblémáját, vagy egy könyves boltnak. – ecseteltem.

-      Anyám mekkora ész… - meredt rám, miközben az asztallapra csapott – Meghajolok nagyságod előtt. – zárta meg hitetlenkedve a fejét. És azokkal a nagy kék szemekkel meredt rám, amiben nem megmerültem volna jelen pillanatban, hanem kikapartam volna.

-      Köszönöm… - mondtam leereszkedő hangon, mintha félvállról vettem volna az egészet. – Azt kihagytad, hogy fel is kell vennünk valaki alsóbb évest… - vetettem rá sötét pillantást. Ő megint hátradőlt a széken.

-      Egy szexi leányzót kéne… - mosolyodott el pimaszul, miközben a tarkója mögött összefűzte az ujjait. És komolyan láttam, hogy felcsillan a szeme. Én pedig teljesen egy kis utolsó senkinek éreztem magam.

-      Miért is? – emeltem felé a tekintetem. Mintha nem tudnám, hogy mért is szeretne pont nőt. Egy dögös, modell alkatú, szuper-szexi nőt, amilyen én bármennyire is próbálkozok, nem leszek.

-      Mert egy vevő ne csak az árat nézze… - villantott félmosolyt. Én pedig megforgattam a szemem. Ekkor magamban hozzáfűztem az ő hangján: Hanem a mellméretet.

  - Soha nem változol meg igaz? – igazítottam meg megint zavaromban a szemüvegem. Majd eltűrtem a hajam. Erre nem válaszolt így folytattam, persze az után, hogy felálltam megigazítottam az igen zavarba ejtően kicsi szoknyám a mögöttem álló üvegen kinéztem. De szép is Berlin. Főleg ilyen magasból. Egy pillanatra elmerengtem a város szépségén. Mire egyre nagyobb rosszidő nehezedett.

-      Az a lényeg, hogy tudjon. Meggyőző legyen, és értse, amit kell. – rá pillantottam a vállam fölött. – Oly’ mindegy, hogy pasi lesz, vagy nő. – vontam meg a vállam. Majd megint előre néztem és a hátul rövidebb hajamba túrtam.

-      Ide pasi nem teszi be a lábát. – mondta úgy, hogy tisztességes távolságot hagyott a szavak között. Belőlem pedig kibújt a kisördög. Megfordultam, és szépen nőiesen csípő ringatva az íróasztala elé álltam. Egy pillanatra a lábaimon ragadt a tekintete, majd mintha vasból lenne a szemembe nézett.

-      Miért talán félted a területed? – tapasztottam a két tenyeremet az asztallapra, miközben áthajoltam a számítógép monitora felett. Lopva a dekoltázsomra pillantott, majd újra rám. Félmosoly húzódott végig az arcán. Végül felállt, és felém tornyosult. Hátrébb kellett lépnem, hogy nehogy lefejeljem. Pedig szívesen megtettem volna.

-      Miért is kéne? – ez volt az a pont, amikor az utolsó csepp volt a pohárban. Olyan pohárban ami istenes sörös korsó volt. Hogy lehet valaki ennyire helyes, és ekkora bunkó is egyben? Ugyan olyan közel volt, és megfeszült a széles vállain a világoskék ing.

Ő a tökéletes példa egy mágnesre. Egyik fele vonz, a másik pedig a Föld másik részére taszít. Már éppen sarkon fordultam, és leültem a székembe, amikor egy összekuszált hajú vörös hajú srác belépett a helységbe. Cikázott a két pasi közt a tekintetem. Az egyik kitesz magáért, hogy jól nézzen ki, a másik magasról tesz rá, de úgy is csinos. Összefűztem a karomat magam előtt. Gary osztálytársa volt a vörös gyerek. A hóna alatt volt egy fekete dosszié, amikor közelebb hajolt osztálytársához.

-      Hogy tudsz mellette – biccentett felém – figyelni? – majd felém nézett, és kacsintott. Amikor megint Gary felé pillantott vissza én megforgattam a szemeimet. Gary egy percre nem válaszolt, majd a kék ingét feljebb tűrte a kezén. Már megcsillant egy kis remény a szememben. Azért nem válaszol, mert nem tud teljes mértékben figyelni? Ha azt mondaná, én lefolynék a székről.

-      Könnyen. – meredt továbbra is a képernyőre, én pedig éppen azon gondolkoztam, hogyha jobb kézzel húzok be neki, akkor az vajon jobban fáj? Teljesen felhúztam magam, miközben elfogta a torkomat a sírás. De visszatartottam. Összeszorítottam az állkapcsomat.

-      Haver, esküszöm hülye vagy. – ingatta a fejét a srác, majd kiment. Amikor már majdnem becsukta maga mögött az ajtót, Gary hozzáfűzte, hogy:

-      Nem vagyunk haverok… 

amikor egyszer csak megszólalt mellette az óra. Én azonnal pakolni kezdtem. Csak egyszerűen el akartam menekülni onnan. Bepakoltam a hátizsákomba, és köszönés nélkül kirohantam a helységből. A lépcső pihenőjénél lelassítottam, majd kinéztem az ablakon. Azonnal a tekintetemmel a kocsimat kerestem. Szorosan mellette Gary piros kocsija állt. Morcosan, és hangosan kopogott a magas sarkúm a lépcső fokokon.

-      Gary! – sziszegtem. Ő felém emelte a tekintetét. – Cseszd meg… - csaptam be magam mögött az ajtót. Majd a lábammal doboltam.

-      Segíthetek? – nézett rám, miközben ő a telefonját helyezte a zsebébe.

-      Hogy a picsába száltál te ki a kocsiból, ha ilyen szorosan álltál a kocsimhoz? – vontam fel a szemöldököm. Ő pedig éppen ecsetelte volna. – Azonnal állj arrébb! – dobbantottam.

-      Milyen bájos vagy ilyenkor…