15. fejezet II. felvonás

15. fejezet II. felvonás

„Nevezheted ezt barátságnak, de ha szerelem a neve, adj 

neki szárnyat!”

Dóri:

Senki sem titkolhatja a gyorsabb szívverését, a remegését, a hirtelen beszívott levegő jelentését. Ha tapasztalod magadon, sajnálattal közlöm…

Szerelmes vagy, barátom.

Gary:

„Nézem még, ahogy tűnik el,

Várom rég, de az idő nem jön el…

Csak múlik…”

Éreztem őt magát, és gyorsabban vert a szívem csak arra bírtam gondolni:

-        Nem léptem át a határvonalat! – majd a kis hang a fejemben kaján vigyort öltött, felvonta a szemöldökét, és azt mondta:

-        Ha nem lépted át, akkor miért kalapál a szíved? – megráztam a fejem, és letekertem az ásványvizes üveg kupakját. Erre még hozzá is tette, hogy: Miért jár át melegség, ha megcsókolod?

 Folyton csak Ő járt az eszemben, és már annyira hülyének éreztem magam, hogy egy kurtán-furcsán megjelent ötletet rögtön megvalósítottam. Befutottam a fürdőbe elfordítottam jobbra a csapot, és beálltam a jéghideg víz alá. Összerezzentem, ahogy a hátamhoz csapottak a vízcseppek. Rögtön kiugrottam a zuhanyzó kabinból, és alattam a járólapon egy széles tócsa jelent meg, amely az egész testemről csepegő víztől csak szélesedett.

-        Megőrültem. – borzongtam meg, majd magamra terítettem a törölközőmet.

„Mit kéne tennem, hogy ne rád gondoljak,

…

Mit csinálsz éppen, kivel és hol vagy,

A belső zene ver, egyre hangosabb,

Háttal állok, de látom az arcodat…”

Dóri:

Egy munka kapcsolat először gyanúsan könnyűnek tűnik, és azt kérdezhetjük, hogy: Minek egy kapcsolat?

Pedig a világ egyik legnehezebb, legnagyobb

felelősséggel járó dolga.

Az első probléma, meg kell játszania két embernek,

hogy egyedülálló személyek, majd mindenkinek 

több kell. A legfojtogatóbb dolog: Féltékenység.

És csak az érzelmek szárnyán tud kialakulni.

-        Elegem van abból, hogy folyton felhívsz! – tártam szét a két kezem, és Garyre meredtem. De az még jobb is, mert ha nem hívsz, akkor meg várom, hogy tedd! Már a zuhany alatt is rád gondolok, de nem úgy, ahogy te gondolod! – daráltam. – Néha elfelejtem, hogy fürödtem-e már, és meg kell ismételnem. Elegem van ebből az egészből! Érted? – úgy hangsúlyoztam, hogy költői kérdésnek is lehetett felfogni. Csak hallgatott. A szemébe néztem. Mintha egy szürke felhő borult volna a kék szemi elé. Az én szemem előtt is felhő lebegett, aminek esőt kellett volna hullatnia. Éreztem, hogy fojtogatja a torkom a sírás. Megráztam a fejem, és kikerültem, ahogy becsaptam az ajtót, a vállam felett vissza pillantottam, és láttam, hogy nézi a távolodó alakom.

„ Engednélek, de képtelen vagyok…”

Ahogy a szél szállítja a leveleket, úgy szállnak el fájdalmas érzelmek,
 szívem most már nem terheled, csak annyit mondok: ÉG VELED!